(Washington) — Most már magam is kezdem elhinni, hogy Drakula elpusztíthatatlan. Újra és újra kikel sírjából és helyet szorít magának ebben a rovatban — immár harmadszor.
Ezúttal egy különös perrel kapcsolatban kell viszszatérnem a Bram Stoker tollából világhírre szárnyalt grófra, aki tulajdonképpen kifogástalan úriember, ha eltekintünk attól, hogy van egy rossz szokása. Megszemélyesítője, a jelek szerint szintén halhatatlan Lugosi Béla, a per szenvedő hőse. Én még ismertem őt itt Amerikában. A los angelesi Holy Cross temetőben porlad: koromfekete selyem Drakula-öltönyben és vörös selyemmel bélelt Drakula-lebernyegben temették el 1955-ben. A Hollywood Boulevard híres sztársorában a bronzból és márványból formált s a járdába illesztett nagy csillagok egyikén fénylik a ,,Bela Lugosi” név. Gyakran sétál el fö|ötte egy helyi ügyvéd, akinek ugyanaz a neve. A fia. O indította a pert. Megnyerte. Aztán elvesztette.
A dolog onnan indul, hogy a hollywoodi Universal Pictures filmgyár vezetősége pár évvel ezelőtt, amikor új Drakula-láz ütött ki színpadon és filmen, televizión és rádión, gramafonlemezeken és ponyvaregényekben, jogot adott el egy élelmes játék-kereskedőnek Drakula-Lugosi képével ellátott emléktárgyak és ruhadarabok gyártására és piacra hozatalára. A filmvállalat, amely annakidején Lugosi Drakula-filmjeit készítette, az ilyen képekre nézve is védjegy jellegű jogosultsággal felruházottnak tekintette magát. Kezdtek feltünedezni Hollywoodban, majd New Yorkban, végül ezen a majdnem Amerika-Európa hosszúságú távon mindenütt, ahol a kerge fiatalság minden exotikumot felkap, a Drakula-képpel díszített trikók és pulóverek, sapkák és kalapok, harisnyák és papucsok, sőt a divat kupeceinek határt nem ismerő találékonyságát ismerve, valószínűleg fölöttébb intim természetű egyéb produktumok is. Ifjabb Lugosi Béla úgy érezte, hogy nagynevű apja emlékét és hagyatékát illetéktelenek kizsákmányolják. Beperelte mindenekelőtt a filmgyárat — és amikor a Los Angeles-megyei bíróságon Bemard S. Jefferson bíró Lugosi javára döntött. az említett tárgyak gyártóival és terjesztőivel szemben is perrel élt. Mindkét vonalon nagyarányú kártérítést követelt, amely ellen az alperesek a kaliforniai Legfelső Bírósághoz fordultak.
Lugosi Béla, mármint az idősebbik, a húszasharmincas évek egyik élvonalbeli Lotháriója volt Hollywoodban és vidékén. Ha hinni lehet barátok és rosszakarók lényegileg egybehangzó állításainak, a ,,Don Giovanni”-ban idézett Leporello-lista ,,Mille e tre”-névsorát túlszárnyalták minőségben és mennyiségben egyaránt a gyengébb nem azon tagjai, akik túl gyengén mondtak nemet daliás Bélánknak. Ezért különösen fájdalmas lehet számára a síron túl, ha ott még módjában van e világi hiúságokról tudomást szerezni, hogy ezúttal a világ legfontosabb hölgyénél csúfosan elbukott. Justitia asszony kezében a mérleg a Drakula-kihasználók javára billent. Az állam Legfelső Bírósága szerint „név és képmás felhasználásának és kihasználásának joga a művész személyére vonatkozik és ahhoz tartozik: amennyiben azok használatba kerülnek, annak a művész élettartama alatt kell megtörténnie. Ebben az értelemben az illetékesség személyileg magáé a művészé, nem terjed túl a művész élettartamán, és halála után közkinccsé válik. Ha ez nem így lenne, és a művész élete folyamán nem használt jogcím és meg nem történt kiaknázás az ő életének kiterjedésén túlmenne, ez nem szolgálná sem az ötletek szabad terjesztését, sem a művésznek a maga munkájához fűződő illetékességét.”
Minthogy életeim és pályáim során jogász is voltam valaha, nem voltam rest beszerezni és illő figyelemmel olvastam végig az ítélet 47 nyomtatott oldalra terjedő szövegét. Már magábanvéve az is érdekes, hogy a 7 bíró közül 3 Lugosi igénye mellett foglalt állást, erőteljes argumentumokkal támasztva alá Jefferson bíró eredeti döntését. De túl a Lugosi-ügy érdemének kérdésén roppant érdekes utalások egész sora található a terjedelmes ítélet-megokolásban.
Megtudjuk a döntés egyik citátumából, hogy 1965-ben — ezt tessék meghallgatni — a leghíresebb gengszternek, Al Capone-nak özvegye és fia indított hasonló pert. Desi Amaz és Lucille Ball, a két népszerű TV-színész, mellesleg házastársak, „Desilu Productions” nevű filmvállalata ellen lépett föl a nagynevű bandita két örököse egy film alapján, amelyben őt megszemélyesítették hozzájárulásuk nélkül. „Magánéletbe való betörés” és „igazságtalan jövedelmezés” címén támasztottak igényt az örökösök, a gyászjelentés szerint bizonyára „leghűbb férj, legjobb apa, legszeretőbb rokon, stb” magánélet-kioltás és betöréses jövedelmezés révén szerzett érdekeinek megvédése céljából. Nem tudom, hogy mire, de valamire feltétlenül jellemző az, hogy egy ilyen ügyet meg lehetett nyerni; megnyerték. Egy másik utalás történetesen szintén a magánjog egyik leghíresebb ellenlábasával, a bank-és vonatrablás balladákban megénekelt országos bajnokával, Jesse James-szel kapcsolatos pert elevenít föl. Az özvegy indította meg, egy „Screen Gems” című filmsorozat gyártói ellen. Ebben az esetben azonban az ítélet hasonló volt a Lugosi-ügyben hozott végső döntéssel; a megokolás is lényegileg azonos volt, a szereplő személy élettartamához kötve az igénylés jogosultságát.
Nagyobb fordulat meglepőbb irányba alig képzelhető el, mint egy további referencia: Robert Schumann- nak, a nagy zeneszerzőnek dédunokáiról van ott szó, akik a Loew’s,Inc.céget perelték be Schumann alakjának filmrevitele miatt. Ebben az esetben az eredeti alakot mint „birtok”-ot, mint „vagyon”-t, és mint „tulajdon”-t tüntették föl, illetéktelen kisajátításért követelve kártérítést. Elvesztették a pert.
A Lugosi-perben hozott legfelső bírósági ítélet egy mellékes megjegyzésénél elismerőbb, hízelgőbb kritika aligha található a Lugosi-Drakula filmekről megjelent cikkek ezreiben.
„Christopher Lee, Lon Chaney és John Carradine is játszotta gróf Drakula szerepét” , szólt az igazságszolgáltatás taláros testületé, „de egyikkel kapcsolatban sem merült föl peres igénylés.” Hát igen. Egyik sem volt képes — és talán már soha senki nem lesz többé képes — úgy belevetíteni a köztudatba a vámpír elegáns és megfélemlítő, férfias és természetfölötti, udvarias és visszataszító, csupa színnel és csupa ellentmondással teli alakját, mint a szálfa-magas erdélyi magyar, akinek a torkába orgona volt beépítve és akinek szemöldökei helyén egy-egy bajusz volt.
Pesten leszek a közeljövőben, először azóta, hogy egy évtizeddel ezelőtt még amerikai oldalról hivatalosan kellett odautaznom. Vakációs kirándulás lesz ez, és egyik utam a XIV.kerületi Gyarmat-utcába fog vehetni. A .19.számú ház kapubejárata érdekel. Jegyzeteim szerint a 25 éves Korda Sándor 1917-b< n oda telepítette át a filmvállalatot, amelyet Janovics kolozsvári színigazgatótól vett meg. „Corvin Film” volt a vállalat neve, valamilyen ma már felderíthetetlen gondolattársítással nyilván a Hunyadiak hollójától kölcsönözve. Ha adatom helyes, a kapubejárat mellett áll egy kő-holló azokból, amelyek az eredeti kőkerítést díszítették. Itt volt a stúdió, amelyből elindult „Paul Lukas” (Lukács Pál), „Victor Varconi” (Várkonyi Mihály) — és „Béla Lugosi” (Blaskó Béla). Az én szememben az a kő-holló annak a madárnak a megtestesülése, amelynek a károgása vezette be Lugosi-Drakula megjelenését a Broadway-i előadásokon és az első filmeken…Felbúgott a sötét, vésztjósló orgonahang: „Good evening…I am Count Dracula!” Az emberek frászt kaptak.
Ifjabb Lugosi Bélának valószínűleg nagyobb esélye lett volna a bíróságoknál, ha abból a többletből igényelt volna egy tekintélyes részt, amellyel Lugosi- Drakula megnövelte az altatószergyárosok profitját.
A new yorki Altman-cég a Times-nak csaknem mindegyik vasárnapi számában hirdet eladó autogramokat, dedikált fényképeket. A legújabb sorozatban egy Paderewski 185 dollár, Jack London 225, Harry Truman 275, Stravinsky 165 — és „Béla Lugosi — Dracula” 475. John Philip Sousa csak 135, Lord Tennyson, az udvari „babérkoszorús” költő csak 85 dollár, és Daudet 5-soros dedikációval ellátott fényképe mindössze 22.50-ért kapható.
Bride of the Atom 